GEORGI GOSPODINOV: A gyermekkor fontos témája és forrása az írásainak. Legutolsó könyve, a "Mehr Meer" a gyermekkori emlékein alapul. Meséljen még kicsit erről az időszakról.

ILMA RAKUSA: Budapesten, Ljubljanában, Triesztben és Zürichben töltött gyermekkorom volt az igazi forrása majd’ minden későbbi érdeklődésemnek, inspirációmnak és tevékenységemnek.  Megtanultam több nyelvet (magyart, szlovént, olaszt, németet), megismertem különböző embereket, mentalitásokat és tájakat. A helyek közül Triesztet szerettem a legjobban, a tenger közelségét és a mediterrán életvitelt.  Az anyámmal gyakran jártunk le a tengerpartra, és ő magyar népmeséket mesélt nekem. 
Csodás volt úszni, eljárni esténként a szüleimmel – négy éves voltam akkor –, elvittek magukkal moziba és kávéházba, óvodába nem adtak. Úgyhogy valójában „felnőtt életet“ éltem és ezt varázslatosnak találtam.  Voltak azért csöndes és magányos órák is a trieszti gyermekéveim során. Ebéd után aludni kellett mennem, sziesztázni. Ehhez nem volt kedvem, és többnyire nem is aludtam ilyenkor. Figyeltem a félig leeresztett zsalu résein beszűrődő fényfoltokat (fénynyulaknak hívtam őket magamban), hallgattam a kintről behallatszó hangokat –, és szabadjára engedtem a fantáziámat. Ott és akkor kezdtem saját történeteket kitalálni, ezzel kezdődött az írói pályám. Amikor Zürichbe költöztünk, ötéves voltam – és teljesen elveszettnek éreztem magam. Rettenetesen hiányzott nekem a tenger és a délies atmoszféra, képtelen voltam megszokni a hűvös éghajlatot és a protestáns mentalitást. Nem sokkal ezután volt egy csúnya szánkóbalesetem, amiből (későbbi) migrénrohamok maradtak vissza. Egy dolog mentett meg, az olvasás. Rabja lettem a könyveknek, és sokkal jobban éreztem magam ebben a párhuzamos világban, mint a valódiban. Kilenc évesen kezdtem el írni – ami logikusan következett élénk képzeletemből és a könyvek szeretetéből.

Életútja csodálatos módon Triesztből Zürichbe vezet Párizson keresztül (ami óhatatlanul Joyce-ét idézi). Hova szeret ezek közül visszajárni? 

Igen, elég bámulatos. Akárcsak Joyce, Triesztből én is Zürichbe költöztem, de nem Párizson keresztül. Párizs jóval később volt, tanulni mentem Párizsba tizenkilenc éves koromban. A hely, ahová visszavágyom, mindig is Trieszt volt, és az is marad. Visszaemlékezéseim címe „Mehr Meer“ [magyar címe Rengeteg tenger], azt fejezi ki, hogy nekem a tengerből soha nem elég. Ez a vágyódás, ez a nosztalgia adta az ösztönzést, hogy írjak egy könyvet a gyermekéveimről és a fiatalkoromról. Néha valami hiányérzet kell, hogy kimozdítsa az embert A boldogság és kiteljesedés általában nem hat serkentően az ember kreativitására. 

A hatvanas években volt egyetemista diák Zürichben, Párizsban és Szentpéterváron (az akkori Leningrádban). Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? Milyen volt az Ön 1968-a?

Francia és szláv irodalmat tanultam, de Zürichben, Párizsban és Szentpéterváron nagyon különböző tapasztalatokat szereztem. Párizsban – 1965/1966-ben – beleszerettem a városba és egy orgonistába, ami elég időigényes dolog volt. 1967-ben Prágába utaztam, részese lehettem a „Prágai tavasznak“. Persze lelkes híve voltam ennek a mozgalomnak, és sokkolóan érintett, ahogy ennek 1968-ban olyan brutálisan véget vetettek. Az én 1968-am ez a sokk volt, nem pedig a balos forradalmak (amelyekben nem vettem részt). Aztán 1969-ben Szentpétervárra mentem tanulni, bár utáltam a szovjetrendszert. Azzal a céllal mentem, hogy anyagot gyűjtsek a Jevgenyij Baratinszkijről (Puskin kortársáról) tervezett disszertációmhoz és a magány motívumáról az orosz irodalomban, A körülmények nem voltak valami kellemesek, de nagyszerű emberekkel találkoztam, akik nagyon jó barátaim lettek. Például Efim Etkind professzor, aki később Brodszkijjal összeismertetett.   

Brodszkijjal Leningrádban találkozott a hatvanas évek végén, később vendégül látta őt zürichi otthonában. Mire emlékszik ebből a tartós irodalmi barátságból?

Brodszkijjal első ízben Etkind lakásán találkoztam. Brodszkij legépelt egy verset Etkind írógépén és felolvasta nekünk. Aztán meghívott magukhoz. Egy kis lakásban lakott a szüleivel. Amikor becsöngettem, a szülei nyitottak ajtót. Ahhoz, hogy bejussak Brodszkij szobájába szó szerint egy szekrényen kellett átkelnem. Az ő szobája a szekrény mögé volt elrejtve. Ültünk egy kanapén és beszélgettünk Baratinszkijről, Ahmatováról, Cvetájeváról, John Donne-ról, W.H. Audenről és sok másról. Brodszkij ítéletalkotása nagyon határozott volt, vagy szeretett valakit, vagy utálta. És ha megelégelte a beszédet, nyávogni kezdett. Szerette a macskákat.  A már említett szekrényen láttam egy kis amerikai zászlót. Abban az időben még senki sem sejthette, hogy Brodszkijt emigrációba kényszerítik, és élete hátralévő részét Amerikában fogja leélni.
Később sokszor találkoztunk Grazban, Velencében és Zürichben. Egyszer Zürichben nekiajándékoztam az orosz írógépemet, egy "Hermes Baby"-t, borzasztóan örült neki. Utoljára Zürichben láttam 1990 júliusában. Előadásokat tartott a zürichi egyetemen. Meghívtam vendégségbe. Délután érkezett, láthatóan kimerülten, kiment a kertbe, lefeküdt a fűbe az almafa alá. Amikor a fiam megjelent „beszédbe elegyedtek“, bár nem volt közös nyelvük, nevettek és gesztikuláltak. Mulatságos volt nézni őket. Szerettem volna lefényképezni, de nem volt film a gépemben. A fiam ideadta az övét, de kiderült, hogy abban sem volt. Így aztán ezt az epizódot nem rögzítette semmilyen fényképezőgép, csak az emlékezetemben maradt meg róla egy belső felvétel. Sose felejtem el. 

Milyen más irodalmi barátságok voltak még fontosak az életében?

Brodszkij, aki nagyon korán meghalt, 1996-ban, azóta is nagyon hiányzik nekem. És nagyon hiányzik Danilo Kiš is, a csodálatos szerb-magyar-zsidó író, akit fordítottam, és aki nagyon közel állt hozzám. Párizsbna találkoztunk először a nyolcvanas évek elején. Kiš megmutatta nekem a kedvenc helyeit, mint a "La Rotonde" étterem, ahol nemcsak Lenin fordult meg, de ez volt a Montparnasse művészeinek is a találkozóhelye.  Az irodalmi fordítás problémáiról beszélgettünk és egyes műveinek főszereplőiről, különösen Eduard Samről, aki Auschwitzban meghalt apjának az alteregója. Kiš nagyon melankolikus és ironikus tudott lenni egyszerre, fantasztikus mesélő volt, és színpadiasan tudta bemutatni, hogyan csókolt kezet Miroslav Krleža a csinos hölgyeknek. Mindenki őt nézte. – Később leveleztünk szerbhorvát, magyar, francia keveréknyelven (megjelentek a "Sarajevske svezke" c. folyóiratban) és találkoztunk is különböző helyeken, Frankfurtban, Ljubljanában és Zürichben. Amikor Németországban a legsikeresebb lett, akkor derült ki, hogy rákos. 1989 októberében halt meg, éppen a jugoszláv háború kitörése előtt. Ha tovább él, biztosan megkapta volna a Nobel-díjat.

Más irodalmi barátaim, akiket szeretek (és csodálok), Esterházy Péter és Nádas Péter. A két Péter (íróként és emberként is) nagyon különbözik egymástól, de nagyon jó barátok, és én nagyra tartom az egyéniségüket. Nádas – akit fordítottam is –  a legérzékenyebb ember, akivel találkoztam, Esterházy pedig a legszellemesebb. Ahogy a szavakkal játszik, az lenyűgöző. Nádas viszont a kétségek és ambivalenciák mestere.

A háza Zürichben voltaképpen egy könyvtár, otthonos és vendégszerető könyvtár – könyvek sok nyelven a pincétől a padlásig. Könyvekkel élni együtt a lassúság eszményével is összefügg az Ön számára – ezt a két fogalmat bontja ki a „Lassabban!” c. esszéjében. Olyan ez az esszé, mint egy kiáltvány a mai rohanó és műveletlen élet ellen.

Igen, a könyvek is közeli barátaim. Sok van nekem belőlük, és folyton veszek újakat is. Az idő, amit a könyvekkel töltök, nagyon fontos nekem. Igazából a könyvek által elfeledkezem az időről és a térről, valamiféle időtlenségbe jutok általuk. Ez csodálatos. Semmi rohanás, semmi kényszer. Szeretem az olvasás kontemplatív hangulatát, a lassúságát, ami koncentrálást kíván. És minél mélyebbre ássa bele magát az ember egy jó könyvbe, annál gazdagabbnak érzi magát. Amikor a fiam tizenkét éves volt és a „Vörös és feketét“ olvasta, azt mondta: „Ne zavarjatok!“. És igaza volt. Szükségünk van a zavartalan nyugalom pillanataira. A világ „odakint“ túl zajos, ideges és nyugtalan. 

Egyik szenvedélye a zürichi egyetem tanáraként is az orosz avantgárd. Mi az, amit ebben annyira vonzónak talál? 

Kazimir Malevics „Fekete négyzete“ reveláció volt a számomra. A huszadik századi művészetben nincs semmi, ami radikálisabb, egyszerűbb és tisztább volna, mint ez a festmény. Azonnal meg tudtam érezni benne valami abszolútum, valami nem vallásos miszticizmus iránti vágyat. Ezt a vágyat fejezte ki Malevics a legtöbb „szuprematista“ művében és az írásaiban. – Kedvenc orosz avantgárd költőm Velimir Hlebnyikov, egy másik misztikus – a betűk, a szavak és a számok misztikusa – és próféta, aki előre látta az elkövetkező kataklizmákat. Malevics és Hlebnyikov nem vakon hívő forradalmárok vagy egy „szép jövő“ propagandistái voltak, hanem mélységesen eredetit alkotó művészek látnoki eszmékkel. Sosem alkudtak meg. (Hlebnyikov már 1922-ben meghalt.) A mai nézőt és olvasót is képesek megrendíteni. Malevics "Fekete" és "Fehér négyzete“ a huszadik század ikonjává vált. 

A szerzők, akiket németre fordított, egy láthatatlan irodalmi elitet alkotnak: Marina Cvetajeva, Alekszej Remizov, Marguerite Duras, Danilo Kiš, Kertész Imre, Nádas Péter. Nem érzi úgy, hogy van valami rejtett kötelék közöttük?

Irodalmi téren minden nekem kedves írónak megvan a maga kifinomult és költő nyelve, amely önmagában is gazdagságot, zeneiséget és „autonómiát“ sugároz. Nemcsak történetmondásról van szó, a nyelv megteremti a saját hangját. Danilo Kiš, Kertész Imre és Nádas Péter esetében, akik majdnem ugyanahhoz a zsidó hátterű nemzedékhez tartoznak, van valami hasonlóság a cselekmény terén és a történelemhez való viszonyulásban. Mindhárman írtak a holokausztról (Kertész maga is volt koncentrációs táborban), a politikai körülmények súlyáról és az egyéni felelősségről. Mindhárman tanúi a koruknak, személyes prizmán át reflektálnak a történelemre. 

Mi az, hogy svájci irodalom? Létezik ilyen mint egész, vagy különböző „irodalmakra” válik szét a nyelvtől függően?

Szerintem nincs olyan, hogy „svájci irodalom“, csak svájci írók vannak. Attól függően, hogy németül, franciául, olaszul vagy rétorománul írnak, egymáshoz több szálon kapcsolódó csoportot alkotnak. A svájci német írók rendszerint nagyon keveset tudnak a Svájc franciául vagy olaszul beszélő részein élő kollégáikról. A nyelv világos választóvonalat képez. Egy svájci író Genfben közelebb érzi magát Párizshoz, mint Zürichhez, egy Luganóban élő író Milanóba jár színházba. De azelőtt (ma már sokkal kevésbé) voltak olyan témák – mint az alpesi táj és életmód –, amelyek mind a négy „irodalomban“ megjelentek..  

Írói és fordítói munkássága az egyik leghatékonyabb kapocs a kelet-európai irodalom és a német nyelvterület között. Mit gondol ezekről a címkékről: kelet-európai, közép-európai, nyugat-európai irodalom? Jelent ez ma még valamit?

Azt hiszem, ezek a címkék még mindig érvényesek, de nem lehet alkalmazni őket valamennyi íróra, aki Kelet-, Nyugat- vagy Közép-Európában él. A mai globalizált világunkban a témák, a minták, a hatások nagyon gyorsan terjednek, a legtöbb író mégis a saját nyelvéhez, élettörténetéhez, tradícióihoz kötődik. Ez különösen erősen vonatkozik az idősebb nemzedék íróira, akik még átélték a háborút, de a fiatalabbakra is. Meg vagyok győződve arról, hogy van különbség a nyugat-európai és a kelet-európai irodalom között. A történelem szerintem inkább jelen van a kelet-európai irodalomban, az ember folyton úgy érzi, hogy az élet afféle palimpszeszt, hogy több rétegből álló talajon járunk. A nyugat-európai irodalomban – és most főleg a mai német irodalomra gondolok – inkább privát témák állnak előtérben (család, szerelem, mindennapi élet, alkohol, kábítószer), ritkán kapni társadalmi vagy politikai „összképet“. Ez azt jelenti, hogy hiányzik a kontextus és a történelmi hosszmetszet. És a történetek gyakran felcserélhetőnek tűnnek.  – Ami engem illet, én magamat közép-európai írónak tartom. Életrajzomnál fogva közelebb érzem magam néhány osztrák vagy magyar íróhoz, mint svájci vagy német írótársaimhoz. Persze a közép-európaiságot nehéz meghatározni, a múltat kell szem előtt tartani. Hogy megkönnyítsem a dolgot, Európának ahhoz a részéhez tartozom, ahol rétest lehet enni. És ahol összetartozik a melankólia és az irónia. 
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA